WMN Cikkeim
2015 márciusa óta írok a wmn.hu online magazinnak utazásaimról, amerikai-magyar vegyes házasságomról, hagyományőrzésről, kétnyelvű gyermekünk neveléséről, az anyanyelvemhez és magyar identitásomhoz való viszonyomról. A közel 150 cikkből kiválasztottam a legkedvesebb tíz írást, amelyekből itt szemezgethetsz. Ha érdekelnek a további cikkek, a wmn.hu oldalon írd be a nevemet a keresőbe.
Így sikerült megőríznem nemzeti ünnepeinket több ezer kilométer távolából
A nemzeti ünnepekhez fűződő viszonyomat a ’80-as évek határozták meg elsőként; az úttörőnyakkendő-síp-öv kötelező triója, amit vagányságunk fitogtatásaként kamaszként az első sarkon levettünk magunkról, a márciusi ifjakat, Tanácsköztársaságot és felszabadulást méltató tavaszi ünnepségsorozat, végtelenbe nyúló beszédek, iskolazászló, fülbemászó mozgalmi dalok, és a menetrendszerű dráma: valaki mindig elájult az iskola aulájában összezsúfolt fehér zoknis gyerektömegben.
A kedvenc pillanatom volt, amikor felhangzott a Rákóczi-induló, és tettünk merészségének tudatában kuncogva énekeltük, hogy Vappali, Vappali mindent lát, amiről most harminc év távlatából derült ki a Google jóvoltából, hogy tulajdonképpen Vak Pali volt az, aki mindent látott – persze, a Nagy Testvéren kívül, akiről és a piros betűs április 4-ről a leplet egy krumplipucolás során anyukám rántotta le.
Ahol a lélek meggyógyul: Nepál és Katmandu
Azt mondják, az ország tele van pozitív energiájú helyekkel, amelyek a lelket gyógyítják. Nem véletlenül jönnek, azaz útlevél nélkül gyalogolnak át a határon a hindu zarándokok, és érkeznek a világ minden pontjáról a belső békét keresők. Sokan indulnak a helyiek által a világ homlokának is nevezett Mount Everestet meghódítani.
Nepál az istenek földje, Katmandu, a főváros pedig a templomok városa elnevezést kapta – nem ok nélkül.
Jó egy nappal sikerült egy munkautat megtoldani, és belesűríteni tizennyolc lopott órába ebből a lenyűgözően sokszínű és izgalmas városból mindazt, amit csak lehetett – és számomra szinte mind a tátva maradt a szám kategóriába esett.
Vietnám, ahol az ember rájön, hogy a szívének számtalan csücske van
A hét és fél milliós fővárosban ötmillió körül mozog a motorok száma, ami a gyér tömegközlekedési lehetőségeknek és az autók igen magas árának tulajdonítható. A közlekedési káosz rend megértéséhez elegendő elfelejteni a KRESZ legelemibb szabályait. A jobb oldali forgalom csak elméleti: bármelyik irányból érkezhet egyszerre négy-öt motoros, a sebességükből ítélve eszük ágában sincs nemhogy megállni, de akár csak egy jottányit is lassítani. Hasonlóképpen, a piros lámpa értelmezése is teljesen önkényes. Ha azonban ez irányú berögződött elvárásainkat elengedtük, és képesek vagyunk zenközeli állapotban haladni a mellettünk centikre egyensúlyozó, négyfős családot, tyúkketrecet, két méter magas kartondobozhalmot vagy ölnyi fűszernövényt szállító motorosok mellett, akkor már csak az utcai átkelés fortélyait kell elsajátítani.
Egy kisváros indiszkrét bája: Nyíregyháza, én így szeretlek!
A lányom egy gombóc vaníliát kér, én egy csokit. Azaz egy gömböt – ahogy Szabolcsban mondják. Felpattanok a pult melletti bárszékre, gyerek az ölembe. A kassza mellett sakktábla. De jó! Apukám is sakkozik – bukik ki belőlem önkéntelenül is e mondat a bábuk láttán. Szokatlan a sakktáblával felszerelt fagyizó. De felénk, Kínában a fagyizó is igen ritka. Ahogy egy ilyen beszélgetés is: Tudom, apukád ezért is szeret ide járni – vágja rá azonnal az ismeretlen srác. Honnan is ismerjük egymást? Mit raktam fel mostanában a Facebookra? A Nagy Testvér egy nyíregyi fagyizóban figyel… vagy memóriazavarban szenvedek?
Sokszínű kultúra, sokszínű élet - Egy külföldön élő magyar tapasztalatai
A multikulturalizmus ideológiáját rengeteg kritika éri, sok helyen ezt a szót politikai céllal egybemosták nagyon sok negatívummal, és multikultira hivatkozva riogatnak nemzethalállal. Vannak helyek, például Kanada, ahol a bevándorlás- és integrációs politikának, valamint a társadalom nyitottságának köszönhetően mégis nagyon jó a helyzet. Az érzéseim pontos megfogalmazásához maradjunk abban, hogy imádom látni, megélni a kultúrák találkozását, a sokszínű, multikulturális közeget.
Az elmúlt tizenegy évben Kínában, Szenegálban, az Egyesült Államokban és Boszniában éltem. Washington D.C.-ben a munkatársaim a világ minden tájáról érkeztek, az évek során volt japán, amerikai, kínai felettesem, pekingi alapítványnál együtt küzdöttünk hátrányos sorsú gyerekekért ázsiai fiatalokkal, jó nevű, amerikai egyetemek diákjaival ugyanúgy, mint kínai, vidéki lányokkal, akik sorstársaikon próbáltak segíteni.
A roppant hatékonyan dolgozó távol-keletiek után aztán egy merőben más munkatempót kellett megszoknom négy szenegáli kollégám között.
Talán az örök napfény tette, de a stressz és a rohanás valahogy hiányzott a mindennapjainkból, és ezzel együtt a hatékonyság is. Boszniában, ahol az iskolarendszer etnikailag szegregált, angolórákat tartottam egy muzulmán iskolában, a bosnyák nyelvtanárom horvát volt, a barátnőm szerb, és imádtam a vajdasági magyarok történeteit hallgatni. Mindehhez a férjem családja konzervatív, hithű keresztény Amerika Bibliaövezetéből.
Jól megfér egymással a tejföl és a steak, a kokárda és a csillagos-sávos lobogó - Élet egy kétkultúrájú gyerekkel
Amikor megismerkedtem leendő amerikai férjemmel, a rózsaszín felhőkön át az a naiv gondolat ütött szeget a fejemben, hogy a két kultúrából klassz kis szinergiát alkotunk, és magyaros kreativitással ötvözött amerikai lelkesedés izgalmas keveredésében éljük majd az életünket. A másság, az eltérő gondolkodásmód igen csábító volt eleinte, aztán rájöttem, hogy a két kultúra nem gyúrható egykönnyen össze. Öt és fél éve, a lányunk érkezésekor pedig vulkánszerűen robbantak ki a kettőnk közötti különbségek, amelyek közül a gyerek kénye-kedve szerint válogat.
Vajon el lehet felejteni magyarul? - Egy külföldön élő magyar viszonya az anyanyelvéhez
Ha most útravalót adhatnék tizenegy évvel ezelőtti önmagamnak, talán elfújnék egy darabot abból a rózsaszín felhőből, amely eltakarta az idegen kultúrában való mindennapi élet következményeit, többek között a nyelvhez való viszony önkéntelen változását. Tudatában sem voltam annak, hogy ösztönösen rigorózus nyelvőrként vágtam neki a nagyvilágnak, és hol elképedtem, hol dühöngtem azon, miért kell egy magyar nyelvű beszélgetést idegen szavakkal megtűzdelni, valamint: hogyan is történhet meg, hogy egy-egy hétköznapi kifejezést hosszú másodpercekig keresgél valaki. Az élet szerencsére szembeállítja az embert a saját előítéleteivel, hogy közelről nézve azokat, a sok-sok „igen, de” szertefoszlassa őket.
Forró kutya, csalamádés hamburger és tintahal nyárson - Óda a street foodhoz
Gyerekkorom street food kínálata a sarki tejivó kifli–kakaó–pogácsa hármasában, valamint a piaci lángosos és a lacikonyha papírtálcán felszolgált hurka-kolbász kombójában testesült meg. Legalábbis mifelénk, Szabolcsban csak ünnepnapokon egészült ki a kínálat kürtőskaláccsal vagy vásári pereccel, és én egytől egyig mindegyiket imádtam. A vasfüggöny lebontása még évekre volt, amikor a nyugati gasztronómia csempészett addig ismeretlen finomságokat az akkori street food ízvilágába.
A nyolcvanas évek első felében néhány bodega nyílt meg a nyíregyházi állomás mellett. Tökéletes fordításban, de némi szemöldökráncolást kiváltva, forró kutya felirattal árultak hot dogot, és igazi ínyencségnek számító, mai ismereteink szerint megkérdőjelezhető ízesítőként csalamádéval telepakolt hamburgert.
Egy cipőfűző, amely két külön világot köt össze - Mustafa és Tomo története
Néhány héttel ezelőtt a szarajevói félmaraton bő ezerfős mezőnyében feltűnt egy különleges páros. Egyikük egy 21 éves vak joghallgató. Másikuk egy profi maratonfutó és Ironman-triatlonista. Egyikük bosnyák muzulmán. Másikuk horvát katolikus. Egyikük fogyatékkal él. Másikuk nem. Mustafa és Tomo, és kettejük között egy hetven centis cipőfűző, amelynek segítségével együtt lefutották a 21 kilométeres távot. Ezzel Mustafa lett az első vak amatőr sportoló a boszniai futóversenyek történetében, aki lefutotta a félmaratont. Fél évig készültek kettesben, a fiatal srácot Tomo hozta-vitte az edzésekre. Ez a történet már önmagában is szép. De ez a futás közben a kezükben tartott fűző sokkal többet kapcsolt össze, mint a két embert.
Kínai piac 2.0 - Egy piacimádó vallomása Kantonból
Gyaníthatóan előző életemben a szőnyeg alá söpört, megvalósulatlan álmom okolható az intenzív vonzalomért, de az is lehet, hogy bolgárkertész felmenőim génje dolgozik bennem, és ezért vonz mágnesként a paprika-saláta-zöldborsó-sárgabarack-meggy színkavalkádja. Gyerekként is imádtam a standokra kipakolt színes zöldségek és gyümölcsök között bóklászni a nyíregyházi piacon. A szín- és illatorgiát tovább fokozták a belénk botló ismerősök történetei, majd a kiruccanás megkoronázása volt a kifli a tejivóban; az a fajta, amiről le lehetett csavarni a külső részét, és a puha belseje igazi ínyencség volt számomra. Később a pesti Nagycsarnok paprika- és fokhagymafüzérei, majd a Hunyadi téri, aztán meg a Hold utcai piac ejtett rabul, hogy utána már a termelői piacok se maradjanak ki a házi lekvárral és a gomolyasajttal.