Nyíregyháza, ’80-as, ’90-es évek
Gyerekkoromban a kukorica soha nem a főétkezés része volt, hanem nyári snack, uzsonna, sós finomság, ami számomra nagyon jól illeszkedett a hatalmas karéjra vágott dinnyeszeletek közé. Nyíregyháza szélén, tujafákkal övezett keskeny út vezetett fel nagyapám házáig, amelynek udvarán mi, unokák rohangáltunk, fára másztunk, hintáztunk, gumiztunk. A júliusi nagymelegben, mert úgy tűnik, mindig július közepén érkezett a párnapos kánikula, előrehajolva ettük a dinnyét, csorgott végig a leve a karunkon, hogy utána rohanjuk is a kerti csaphoz lemosni azt. Az édes dinnye után jött a sós, főtt kukorica, aztán kezdtem elölről a sort. Talán ekkor szerettem bele az édes-sós kombinációba, amelybe idővel a csípős és a savanyú is nagyon fontos helyet kapott. A kukorica iránti szerelmemhez még háttérdekorációként az udvar másik oldalán a kasban szárított kukoricák látványa is hozzájárulhatott. A sötét, hűvös kas, amely alól néha egy-egy csirke rohant ki, olyan félelmetesnek tűnt gyerekszemmel, hogy a napszínű kukoricák jelentették a biztonságot számomra.
Aztán a szűkös anyagi keretek közé szorított egyetemi években a kukorica az egyik kedvenc ínyencség lett a parizeres szendvics, és a pörkölttel és sajttal nyakon öntött milánói makaróni mellett. Legjobb barátnőmmel két konzervdoboz kukoricáról leborítottuk a tartósítószerekkel telenyomott folyadékot, és egy piros címkés, kétdecis tejföllel és egy leheletnyi majonézzel nyakon öntöttük. Jobb napokon még mustárral is feldobtuk. Éveken keresztül mindketten rajongtunk érte, és lelki alkalmazkodó képességem fokozására még időnként most is visszanyúlok a szép emlékű majonézes kukoricasalátához.
2012 – Dakar, Szenegál
A lányomat Afrika legnyugatibb pontján, a szenegáli fővárosban, Dakarban vártam. A helyiek olyannyira nem verik nagydobra a terhességet, hogy a férjem egyik kollégája egy nap hatalmas örömmel állított be az irodába, hogy megszületett a fia. Hónapokon át még csak nem is utalt arra, hogy a család bővülni fog. Amint kerekedni kezdtem, elképesztő figyelemmel vettek körbe az emberek: a sarki zöldséges, Madame Josephine mindig a kezembe nyomott plusz egy banánt pour le bébé felkiáltással a gyerekre is gondolva, a sorban előre engedtek, a boltban kihozták a vásárolt árukkal teli táskákat a parkolóig. A helyi babonákból is kaptam jó adaggal; hét hónapos várandósan éppen egy tojást ettem az irodában, amikor a francia tanárom levegő után kapkodva próbálta megakadályozni, hogy a teljes tojást elfogyasszam, ugyanis hiedelmek szerint a baba néma lesz, ha a nő a várandósság alatt tojást eszik. Azt is elmesélték, hogy a babákat nem csiklandozzák, mert szerintük az dadogást okoz. Csukláskor pedig egy megnedvesített cérnaszálat tesznek a gyerek feje búbjára. Lénával a gyerekhordozóban a hasamon a saját bőrömön tanultam meg, hogy a helyiek többek között azért is a hátukra kötve hordják a gyerekeket, mert így megvédik őket a negatív energiáktól.
Ebbe az idillbe azért az imádott kukorica is megtalálta a helyet. Egy fiatal srác minden reggel az irodánk elé tanyázott le egy hatalmas zsákkal. A zsák tele volt friss kukoricával. De nemcsak, hogy friss volt, de olyan finomak, édesek voltak a mélysárga kukoricaszemek, hogy az isteni szőlővel megspékelt fogyasztásával elég hamar terhességi diabéteszt sikerült produkálnom. A szenegáli kollégáim még egy titkot is megosztottak velem: a kukoricát a mikróban készítették el.
2020 – Kanton, Kína
A street corn kvázi az egyetemi slágersalátánk mexikói verziója: a tejföl mellett a koriander, a csípős paprika, a mexikói sajt és a lime teszik igazán pikánssá ezt az ételt. Május 5-én, a mexikói függetlenség ünnepén találkoztam először ezzel az étellel a kedvenc mexikói éttermünkben. Azt, amit a nyíregyházi udvaron a dinnyével párosítva kipróbáltam, az édes és a sós kombinálását, azt ez az étel másik két ízzel tökélyre fejleszti: a lime-mal a savanyú, a cayenne paprikával pedig a csípős íz kúszik be az édes-sós ízvilágba, amit a leheletnyi sajt, némi tejföl és a friss koriander még pikánsabbá tesz.
Keserédes élménnyel és igen savanyú ábrázattal váltunk el a mexikói étteremtől egy nappal azelőtt, hogy a koronavírus miatt el kellett hagynunk Kantont. Nem tudtuk, hogy valaha még visszamehetünk-e (utólag kiderült, hogy nem). A mindig vendégekkel teli, hangulatos mexikói zenétől hangos étterem üresen kongott, és mintha mindenki elhagyta volna a tömegeket vonzó környéket. Rajtunk kívül csak egy maszkos felszolgáló volt bent, és egy interjút készítő angol nyelvű TV stábja. Ettől még azt a mexikói kukoricasalátát imádom.
Elkészítés:
- 3 fej kukorica
- 1 kanálnyi tejföl
- Feta sajt
- Fél lime
- Kiskanálnyi só
- Fél kiskanálnyi cayenne paprika
- Friss koriander
A kukoricát megfőzöm, majd a szemeket levágom a csövéről. Összekeverem a tejfölt, a lime levét a sóval és a cayenne paprikával, majd a kukoricához adom. A tetejére friss koriandert és feta sajtot szórok.
