Kukorica három földrészen

Mexikói kukoricasaláta

Nyíregyháza, ’80-as, ’90-es évek

Gyerekkoromban a kukorica soha nem a főétkezés része volt, hanem nyári snack, uzsonna, sós finomság, ami számomra nagyon jól illeszkedett a hatalmas karéjra vágott dinnyeszeletek közé. Nyíregyháza szélén, tujafákkal övezett keskeny út vezetett fel nagyapám házáig, amelynek udvarán mi, unokák rohangáltunk, fára másztunk, hintáztunk, gumiztunk. A júliusi nagymelegben, mert úgy tűnik, mindig július közepén érkezett a párnapos kánikula, előrehajolva ettük a dinnyét, csorgott végig a leve a karunkon, hogy utána rohanjuk is a kerti csaphoz lemosni azt. Az édes dinnye után jött a sós, főtt kukorica, aztán kezdtem elölről a sort. Talán ekkor szerettem bele az édes-sós kombinációba, amelybe idővel a csípős és a savanyú is nagyon fontos helyet kapott. A kukorica iránti szerelmemhez még háttérdekorációként az udvar másik oldalán a kasban szárított kukoricák látványa is hozzájárulhatott. A sötét, hűvös kas, amely alól néha egy-egy csirke rohant ki, olyan félelmetesnek tűnt gyerekszemmel, hogy a napszínű kukoricák jelentették a biztonságot számomra.

Mexikói kukoricasaláta
Mexikói Street Corn

Aztán a szűkös anyagi keretek közé szorított egyetemi években a kukorica az egyik kedvenc ínyencség lett a parizeres szendvics, és a pörkölttel és sajttal nyakon öntött milánói makaróni mellett. Legjobb barátnőmmel két konzervdoboz kukoricáról leborítottuk a tartósítószerekkel telenyomott folyadékot, és egy piros címkés, kétdecis tejföllel és egy leheletnyi majonézzel nyakon öntöttük. Jobb napokon még mustárral is feldobtuk. Éveken keresztül mindketten rajongtunk érte, és lelki alkalmazkodó képességem fokozására még időnként most is visszanyúlok a szép emlékű majonézes kukoricasalátához.

2012 – Dakar, Szenegál

A lányomat Afrika legnyugatibb pontján, a szenegáli fővárosban, Dakarban vártam. A helyiek olyannyira nem verik nagydobra a terhességet, hogy a férjem egyik kollégája egy nap hatalmas örömmel állított be az irodába, hogy megszületett a fia. Hónapokon át még csak nem is utalt arra, hogy a család bővülni fog. Amint kerekedni kezdtem, elképesztő figyelemmel vettek körbe az emberek: a sarki zöldséges, Madame Josephine mindig a kezembe nyomott plusz egy banánt pour le bébé felkiáltással a gyerekre is gondolva, a sorban előre engedtek, a boltban kihozták a vásárolt árukkal teli táskákat a parkolóig. A helyi babonákból is kaptam jó adaggal; hét hónapos várandósan éppen egy tojást ettem az irodában, amikor a francia tanárom levegő után kapkodva próbálta megakadályozni, hogy a teljes tojást elfogyasszam, ugyanis hiedelmek szerint a baba néma lesz, ha a nő a várandósság alatt tojást eszik. Azt is elmesélték, hogy a babákat nem csiklandozzák, mert szerintük az dadogást okoz. Csukláskor pedig egy megnedvesített cérnaszálat tesznek a gyerek feje búbjára. Lénával a gyerekhordozóban a hasamon a saját bőrömön tanultam meg, hogy a helyiek többek között azért is a hátukra kötve hordják a gyerekeket, mert így megvédik őket a negatív energiáktól.

Ebbe az idillbe azért az imádott kukorica is megtalálta a helyet. Egy fiatal srác minden reggel az irodánk elé tanyázott le egy hatalmas zsákkal. A zsák tele volt friss kukoricával. De nemcsak, hogy friss volt, de olyan finomak, édesek voltak a mélysárga kukoricaszemek, hogy az isteni szőlővel megspékelt fogyasztásával elég hamar terhességi diabéteszt sikerült produkálnom. A szenegáli kollégáim még egy titkot is megosztottak velem: a kukoricát a mikróban készítették el.

Dakari árus

2020 – Kanton, Kína

A street corn kvázi az egyetemi slágersalátánk mexikói verziója: a tejföl mellett a koriander, a csípős paprika, a mexikói sajt és a lime teszik igazán pikánssá ezt az ételt. Május 5-én, a mexikói függetlenség ünnepén találkoztam először ezzel az étellel a kedvenc mexikói éttermünkben. Azt, amit a nyíregyházi udvaron a dinnyével párosítva kipróbáltam, az édes és a sós kombinálását, azt ez az étel másik két ízzel tökélyre fejleszti: a lime-mal a savanyú, a cayenne paprikával pedig a csípős íz kúszik be az édes-sós ízvilágba, amit a leheletnyi sajt, némi tejföl és a friss koriander még pikánsabbá tesz.

Keserédes élménnyel és igen savanyú ábrázattal váltunk el a mexikói étteremtől egy nappal azelőtt, hogy a koronavírus miatt el kellett hagynunk Kantont. Nem tudtuk, hogy valaha még visszamehetünk-e (utólag kiderült, hogy nem). A mindig vendégekkel teli, hangulatos mexikói zenétől hangos étterem üresen kongott, és mintha mindenki elhagyta volna a tömegeket vonzó környéket. Rajtunk kívül csak egy maszkos felszolgáló volt bent, és egy interjút készítő angol nyelvű TV stábja. Ettől még azt a mexikói kukoricasalátát imádom.

Elkészítés:

  • 3 fej kukorica
  • 1 kanálnyi tejföl
  • Feta sajt
  • Fél lime
  • Kiskanálnyi só
  • Fél kiskanálnyi cayenne paprika
  • Friss korianderHozzávalók

A kukoricát megfőzöm, majd a szemeket levágom a csövéről. Összekeverem a tejfölt, a lime levét a sóval és a cayenne paprikával, majd a kukoricához adom. A tetejére friss koriandert és feta sajtot szórok.

Tizenhárom év, négy kontinens – így kezdődtek kalandjaim

Dakari hétköznapok

Tizennégy éve egy meleg júniusi napon a Ráday utca egyik kávézójában ültem a barátommal. Amerikaiként Budapesten dolgozott, és kiküldetésének harmadik éve két hónapon belül lejárt. „Biztos vagy benne, hogy követsz engem, bárhova is kerülök a nagyvilágban?” – tette fel a kérdést, amelyre – utólag nézve mindenképpen rózsaszín felhőkön át és némi vakmerőséggel – vágtam rá a határozott igent. Munkája miatt két-három évente új országba kerül, így abban a nem kifejezetten beszámítható állapotomban láttam magam a Central Parkban sétálni, Róma piacain bazsalikomot vásárolni és Londonban színházba járni.

A valóság ettől lényegesen rusztikusabb, kuszább és kalandosabb lett: önkéntesként dolgoztam egy pekingi gyermekszervezetnél, VIP-vendégeket fogadtam Washington D.C. luxusszállodájában, a lányomat vártam Szenegálban, HR-esként kommunikációs tapasztalatomat hasznosítottam Kínában, teljes állású anya voltam Amerikában, magyart tanítottam lelkes amerikaiaknak, és a Rádió Bézs boszniai tudósítójaként dolgoztam. Közben a hobbijaim a hely adottságaihoz igazodtak: kínaiak százai között bicikliztem Peking utcáin, az elképesztő szenegáli forróság elől a ház hűsében online írásórákra jártam, egykori pekingi gyártelepen lévő galériákban az amerikai graffiti művészetével ismerkedtem, afrikai dob ütemeire mezítláb táncoltam a dakari homokban, a dél-kínai Kantonban a Gyöngy folyó partján futottam reggelenként, Szarajevóban pedig a környező hegyeket jártam. Élményeimről és életformánkról öt éve rendszeresen írok a wmn.hu online magazinnak.

Elsős voltam, amikor padtársam, Hegedűs Jutka egy nagyon szép babával állított be a suliba egy nap. „A világ végéről hozta az apukám” – mondta, és nem is sejtette, hogy ezzel engem hosszú időre gondolkodóba ejtett. Hol a világ vége? Hogy néz ki? Nagy szakadék van a végén? Kik laknak ott? Nem tudtam a választ a kérdésekre, de éreztem, hogy ez csakis valami nagyon idegen, távoli és izgalmas hely lehet. Azóta sok olyan helyen jártam, amely nagyon idegen, távoli és izgalmas volt … olyasmi, mint amilyennek az a hely élt a képzeletemben, ahonnan Jutka apukája hozhatta a csodaszép babát … ilyen helyekről mesélek majd ezen az oldalon.

Dakari hétköznapok
Szenegál, Dakar melletti sziget