Cowboy kaviár anyósom recepteskönyvéből

Babsaláta anyósom recepteskönyvéből

Ezt a receptet anyósomtól lestem el, aki az ország közepén, a Biblia-övezetbe eső Nebraska egy 240 fős településén él. Ott, ahol alig látni férfit cowboy-kalap és -csizma nélkül. Ott, ahol cowboy kaviárnak hívják ezt az íz- és színvilágát tekintve is isteni babsalátát.

Nebraska turisztikai hivatala két éve az egységes márka kialakításán és a megfelelő szlogenen ötletelt. Végül kis módosítással maradtak a ’70-es évek óta népszerűségnek örvendő, „Nebraska. The Good Life” mottónál, amely óriástáblákon köszönti az állam határainál az ideérkezőket. De mitől is olyan jó itt az élet? Omaha modern városközpontjában, a pár száz fős kisvárosokban vagy a farmokon élők életstílusa nagyban különbözik, de az értékrend településtől függően áthatja ezt az országrészt.

Az ország szívének is nevezett Közép-Nyugat nemcsak földrajzilag az ország közepe, hanem kulturális értelemben is meghatározó értékrendjével, amely a tisztesség, a kemény munka, a család és a közösség fontosságát hangsúlyozza. Magyarországnál kétszer nagyobb területén alig 2 millióan élnek. Rusztikus kisvárosokat hosszú kilométerek választanak el egymástól, s köztük a lágy dombok és kukoricaföldek sziluettjét csak néha színesítik a mezőkön legelő tehenek, szarvasok vagy lovak.

A járvány miatt idén három hónapot töltöttem egy amerikai kisvárosban Nebraska közepén. Thedfordot a helyiek – a mi szemszögünkből nézve némi eleganciával – kisvárosnak nevezik – a mi fogalmaink szerint inkább kistelepülés: mindössze 240 lakosa van. Mi másfél kilométernyire laktunk a központtól, ahol egy kisbolt, két benzinkút, öt templom, egy jól felszerelt, tágas könyvtár, általános és középiskola, fodrászat, bíróság, egy Cowpoke nevű bár, történelmi múzeum és egy művészeti galéria található. A város határában egy Arrowhead nevű motel áll azonos nevű kávézójával. Nem véletlen a motel „nyílhegy” elnevezése; a férjem még a ’70-es években játék közben is bőven talált itt kőből készült nyílhegyeket, amelyeket az egykori indiánok után maradtak itt.

A hely egyetlen igazi étterme mindig tele van: a helyiek és az átutazók is szívesen járnak ide a steak miatt. S van még egy emblematikus hely, amely szociális szempontból fontos: a benzinkút és annak gyorséttermi része.

A távolság szó itt új értelmet nyer. A legközelebbi mozi jó 100 kilométerre van. Ugyanígy a legközelebbi Tesco-méretű áruház, kórház, sürgősségi osztály is ebben a városban van.

S bár kevesen élnek itt, a közösségi élet annál színesebb. A könyvtárban gyerekprogramok vannak, a nyugdíjas klubban délelőttönként gyűlnek össze az idősebbek, és biliárdoznak, társasjátékot játszanak, és csütörtökönként közös ebédet tartanak.

Az, hogy mennyire jó az élet itt, nyilván az elvárásoktól függ. A helyiek esküsznek a természetközeliségre és a klassz közösségre. Egy biztos, a nyolcéves lányom imád a nyugdíjas klubba járni. És még valami: férfit itt cowboy-kalap és csizma nélkül nem igen látni – talán a férjem az egyetlen kivétel.

Az anyósom receptjei közül szívemhez nőtt a cowboy-kaviár nevű salátára, amit Texas-salátának is neveznek.

 

A salátához:

1 konzerv kukorica

2 féle konzerv bab

1 db nagy fej lilahagyma

2 db piros kaliforniai paprika

2 paradicsom

Pár szál zöldhagyma

1 db avokádó

Koriander (ízlés szerint)

 

Az öntethez:

1 citrom leve

4-5 kanálnyi olívaolaj

1 kis kanál római kömény

1 kis kanál szárított chili paprika

Babsaláta anyósom recepteskönyvéből

Elkészítése: Apróra vágom a salátához valókat, az avokádót pici citromlében megforgatom, hogy ne barnuljon meg. Az öntethez a citrom levét elkeverem az olívaolajjal, hozzáadom a római köményt, a chili paprikát és a sót. Nekem nagy kedvencem lett az első pillanattól fogva az íze és a színei miatt is.

Kipróbáltam

Tizenhárom év, négy kontinens – így kezdődtek kalandjaim

Dakari hétköznapok

Tizennégy éve egy meleg júniusi napon a Ráday utca egyik kávézójában ültem a barátommal. Amerikaiként Budapesten dolgozott, és kiküldetésének harmadik éve két hónapon belül lejárt. „Biztos vagy benne, hogy követsz engem, bárhova is kerülök a nagyvilágban?” – tette fel a kérdést, amelyre – utólag nézve mindenképpen rózsaszín felhőkön át és némi vakmerőséggel – vágtam rá a határozott igent. Munkája miatt két-három évente új országba kerül, így abban a nem kifejezetten beszámítható állapotomban láttam magam a Central Parkban sétálni, Róma piacain bazsalikomot vásárolni és Londonban színházba járni.

A valóság ettől lényegesen rusztikusabb, kuszább és kalandosabb lett: önkéntesként dolgoztam egy pekingi gyermekszervezetnél, VIP-vendégeket fogadtam Washington D.C. luxusszállodájában, a lányomat vártam Szenegálban, HR-esként kommunikációs tapasztalatomat hasznosítottam Kínában, teljes állású anya voltam Amerikában, magyart tanítottam lelkes amerikaiaknak, és a Rádió Bézs boszniai tudósítójaként dolgoztam. Közben a hobbijaim a hely adottságaihoz igazodtak: kínaiak százai között bicikliztem Peking utcáin, az elképesztő szenegáli forróság elől a ház hűsében online írásórákra jártam, egykori pekingi gyártelepen lévő galériákban az amerikai graffiti művészetével ismerkedtem, afrikai dob ütemeire mezítláb táncoltam a dakari homokban, a dél-kínai Kantonban a Gyöngy folyó partján futottam reggelenként, Szarajevóban pedig a környező hegyeket jártam. Élményeimről és életformánkról öt éve rendszeresen írok a wmn.hu online magazinnak.

Elsős voltam, amikor padtársam, Hegedűs Jutka egy nagyon szép babával állított be a suliba egy nap. „A világ végéről hozta az apukám” – mondta, és nem is sejtette, hogy ezzel engem hosszú időre gondolkodóba ejtett. Hol a világ vége? Hogy néz ki? Nagy szakadék van a végén? Kik laknak ott? Nem tudtam a választ a kérdésekre, de éreztem, hogy ez csakis valami nagyon idegen, távoli és izgalmas hely lehet. Azóta sok olyan helyen jártam, amely nagyon idegen, távoli és izgalmas volt … olyasmi, mint amilyennek az a hely élt a képzeletemben, ahonnan Jutka apukája hozhatta a csodaszép babát … ilyen helyekről mesélek majd ezen az oldalon.

Dakari hétköznapok
Szenegál, Dakar melletti sziget