Nagymamámtól hallottam először, hogy a krumpli a szegények eledele: olcsó, sokáig eltartható, laktató. Szerencsére sokféleképpen készíthető, és én minden formában imádom.
Ehhez a rajongásomhoz kellő löketet adtak a nagymamám konyhájában begyűjtött élményeim és az ő isteni finomságai. A ’80-as években hetedhéthatáron túl volt a keto-protein diétákkal együtt a glikémiás index, amely rosszabb sorsot diktál a burgonyának, mint amilyen helyet az egykori téli zöldségkínálat krumpli-répa-hagyma-káposzta kombójában az elfoglalt. Hideg, decemberi délutánokon, miközben a kályhában ropogott a tűz és cinkék falatoztak a madáretetőben, mi a téli konyhának berendezett szobában krumplilángost sütöttünk, szilvalekvárral töltöttük meg a krumplis-lisztes tésztából gyúrt, majd olajon pirított lekvárostáskát, és nagyon lassan csöpögtetve az olajat készítettük a házi majonézt a krumplisalátához. Azóta sem ettem krumpli alapú lekvárostáskát, és az interneten sem lehet nyomára bukkanni az egykori receptnek.
Receptek jöttek-mentek, de a krumplinak a mai napig nem tudok ellenállni, és ezt a képen látható csípős, mogyorós krumplis étel csak fokozta. Az egymásra találásunk nem volt egyszerű, mert bár hat évet éltünk Kínában, sem Pekingben, sem a déli Kantonban nem volt jellemző a burgonyafogyasztás. Az elképesztően gazdag és változatos zöldségételek között általában csak egy krumplis étel szerepelt a menükön: julienne-re vágott krumpli csípős-savanyú mártásban. Finom volt, de a zöldségek hihetetlen kínálata, a szecsuáni borsos káposzta, amelytől elzsibbad a nyelved, a némi sertúshússal megszórt zöldbab, a roppanósra főtt brokkoli hosszú időre feledtették velem a burgonya iránti rajongásomat.
Kínában nagyon szerettem, hogy minden napra jutott valami meghökkentő, valami szokatlan. A dél-kínai metropolisz, Kanton százemeletes felhőkarcolói mögötti kis sikátorokban, az erkélyekre kiakasztott ruhák és régi biciklik között mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben. Pekingi utcasarkon lepukkant vaslapon a legfinomabb tojásos-csípős palacsinta, a jian bing készült. A nyári melegben a pekingi férfiak közszemlére bocsátották hasukat az állig felhúzott pólójukkal, a kedvenc pekingi piacomon egy nap túróra bukkantam, és egy kantoni mellékutcában szárított csikóhalakat árultak egy műanyagbödönből. Reggelente munkába menet a biciklimről figyeltem azt a 60 év körüli hölgyet, aki minden reggel hátrafele ment. Szépen ápolt parkokban magnóból lejátszott zenére kisebb csoportok keringőztek, mások tornáztak vagy önjelölt operarajongók áriákat énekeltek.
Ilyen véletlen folytán találtunk rá Kantonban egy második emeleti eldugott étteremre, ahol az ország nyugati részére jellemző ételek szerepeltek a menün. Ez a csípős krumpli olyan finom volt, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy a tizedik házassági évfordulónkat ezzel ünnepeljük meg. Az Isztambulban jelenleg érvényes, hétvégi kijárási tilalom miatt sikerült megalkotnom. Valahogy így:
Hozzávalók:
- 50 dkg krumpli vékony karikákra vágva
- Öntethez:
- 1 evőkanál szójaszósz
- 1 teáskanál cukor
- 1 teáskanál liszt
- 3 evőkanál olaj
- 1 hüvelykujjnyi gyömbér
- 3 gerezd fokhagyma
- 1 csípős paprika
- 15 dkg mogyoró
- 1 csomag zöldhagyma
- Koriander
A krumplit 20 percig sütöttem 180 fokon a sütőben, majd megforgattam az öntethez szükséges hozzávalókban. Forró olajon wokban sütöttem ki. Amikor félig kész volt, rádobtam még a mogyorót, hogy egy picit piruljon, majd korianderrel megszórtam. Szezámmagot sajnos lehagytam a tetejéről. Bevallom őszintén, hogy nem sikerült olyan ropogósan elkészíteni, mint amilyen az eredeti volt, úgyhogy még próbálkozom majd vele – a férjem kérésére még a zsibbasztóan csípős szecsuáni borssal is megspékelem majd.
