Kukorica három földrészen

Mexikói kukoricasaláta

Nyíregyháza, ’80-as, ’90-es évek

Gyerekkoromban a kukorica soha nem a főétkezés része volt, hanem nyári snack, uzsonna, sós finomság, ami számomra nagyon jól illeszkedett a hatalmas karéjra vágott dinnyeszeletek közé. Nyíregyháza szélén, tujafákkal övezett keskeny út vezetett fel nagyapám házáig, amelynek udvarán mi, unokák rohangáltunk, fára másztunk, hintáztunk, gumiztunk. A júliusi nagymelegben, mert úgy tűnik, mindig július közepén érkezett a párnapos kánikula, előrehajolva ettük a dinnyét, csorgott végig a leve a karunkon, hogy utána rohanjuk is a kerti csaphoz lemosni azt. Az édes dinnye után jött a sós, főtt kukorica, aztán kezdtem elölről a sort. Talán ekkor szerettem bele az édes-sós kombinációba, amelybe idővel a csípős és a savanyú is nagyon fontos helyet kapott. A kukorica iránti szerelmemhez még háttérdekorációként az udvar másik oldalán a kasban szárított kukoricák látványa is hozzájárulhatott. A sötét, hűvös kas, amely alól néha egy-egy csirke rohant ki, olyan félelmetesnek tűnt gyerekszemmel, hogy a napszínű kukoricák jelentették a biztonságot számomra.

Mexikói kukoricasaláta
Mexikói Street Corn

Aztán a szűkös anyagi keretek közé szorított egyetemi években a kukorica az egyik kedvenc ínyencség lett a parizeres szendvics, és a pörkölttel és sajttal nyakon öntött milánói makaróni mellett. Legjobb barátnőmmel két konzervdoboz kukoricáról leborítottuk a tartósítószerekkel telenyomott folyadékot, és egy piros címkés, kétdecis tejföllel és egy leheletnyi majonézzel nyakon öntöttük. Jobb napokon még mustárral is feldobtuk. Éveken keresztül mindketten rajongtunk érte, és lelki alkalmazkodó képességem fokozására még időnként most is visszanyúlok a szép emlékű majonézes kukoricasalátához.

2012 – Dakar, Szenegál

A lányomat Afrika legnyugatibb pontján, a szenegáli fővárosban, Dakarban vártam. A helyiek olyannyira nem verik nagydobra a terhességet, hogy a férjem egyik kollégája egy nap hatalmas örömmel állított be az irodába, hogy megszületett a fia. Hónapokon át még csak nem is utalt arra, hogy a család bővülni fog. Amint kerekedni kezdtem, elképesztő figyelemmel vettek körbe az emberek: a sarki zöldséges, Madame Josephine mindig a kezembe nyomott plusz egy banánt pour le bébé felkiáltással a gyerekre is gondolva, a sorban előre engedtek, a boltban kihozták a vásárolt árukkal teli táskákat a parkolóig. A helyi babonákból is kaptam jó adaggal; hét hónapos várandósan éppen egy tojást ettem az irodában, amikor a francia tanárom levegő után kapkodva próbálta megakadályozni, hogy a teljes tojást elfogyasszam, ugyanis hiedelmek szerint a baba néma lesz, ha a nő a várandósság alatt tojást eszik. Azt is elmesélték, hogy a babákat nem csiklandozzák, mert szerintük az dadogást okoz. Csukláskor pedig egy megnedvesített cérnaszálat tesznek a gyerek feje búbjára. Lénával a gyerekhordozóban a hasamon a saját bőrömön tanultam meg, hogy a helyiek többek között azért is a hátukra kötve hordják a gyerekeket, mert így megvédik őket a negatív energiáktól.

Ebbe az idillbe azért az imádott kukorica is megtalálta a helyet. Egy fiatal srác minden reggel az irodánk elé tanyázott le egy hatalmas zsákkal. A zsák tele volt friss kukoricával. De nemcsak, hogy friss volt, de olyan finomak, édesek voltak a mélysárga kukoricaszemek, hogy az isteni szőlővel megspékelt fogyasztásával elég hamar terhességi diabéteszt sikerült produkálnom. A szenegáli kollégáim még egy titkot is megosztottak velem: a kukoricát a mikróban készítették el.

Dakari árus

2020 – Kanton, Kína

A street corn kvázi az egyetemi slágersalátánk mexikói verziója: a tejföl mellett a koriander, a csípős paprika, a mexikói sajt és a lime teszik igazán pikánssá ezt az ételt. Május 5-én, a mexikói függetlenség ünnepén találkoztam először ezzel az étellel a kedvenc mexikói éttermünkben. Azt, amit a nyíregyházi udvaron a dinnyével párosítva kipróbáltam, az édes és a sós kombinálását, azt ez az étel másik két ízzel tökélyre fejleszti: a lime-mal a savanyú, a cayenne paprikával pedig a csípős íz kúszik be az édes-sós ízvilágba, amit a leheletnyi sajt, némi tejföl és a friss koriander még pikánsabbá tesz.

Keserédes élménnyel és igen savanyú ábrázattal váltunk el a mexikói étteremtől egy nappal azelőtt, hogy a koronavírus miatt el kellett hagynunk Kantont. Nem tudtuk, hogy valaha még visszamehetünk-e (utólag kiderült, hogy nem). A mindig vendégekkel teli, hangulatos mexikói zenétől hangos étterem üresen kongott, és mintha mindenki elhagyta volna a tömegeket vonzó környéket. Rajtunk kívül csak egy maszkos felszolgáló volt bent, és egy interjút készítő angol nyelvű TV stábja. Ettől még azt a mexikói kukoricasalátát imádom.

Elkészítés:

  • 3 fej kukorica
  • 1 kanálnyi tejföl
  • Feta sajt
  • Fél lime
  • Kiskanálnyi só
  • Fél kiskanálnyi cayenne paprika
  • Friss korianderHozzávalók

A kukoricát megfőzöm, majd a szemeket levágom a csövéről. Összekeverem a tejfölt, a lime levét a sóval és a cayenne paprikával, majd a kukoricához adom. A tetejére friss koriandert és feta sajtot szórok.

Cékla, sütőtök és az imádott kantoni piacom

Végeredmény

Cékla és sütőtök – ez a két zöldség, amit à la nature, egy csipetnyi só nélkül is imádok. Ez az a két zöldség, amelyre csak szerencsés csillagállás idején lehetett bukkanni a kantoni piacon. Azon a piacon, ahova piac-imádóként lelki békém megőrzése érdekében hetente kétszer elbicikliztem. Imádtam a színkavalkádot, a napsárga mangó, a fürtökben lógó licsi, a rózsaszín sárkánygyümölcs, a mélyzöld brokkoli és okrahalom látványát. Döbbenettel figyeltem, hogy a tojást és a húst a 36 fokos melegben is hűtő nélkül tárolják, de hongkongi barátnőm az élő példa rá, hogy ilyen feltételek mellett tárolt hús fogyasztásával is vígan lehet éldegélni lassan négy évtizede, úgyhogy félretettem Európában kialakított közegészségügyi mércémet. Szieszta idején némileg akadályoztatott volt a vásárlás; eladók sora aludt kempingágyakon a fejük felett lógó lapocka vagy csülök alatt – a szaunajellegű melegben a férfiak gyakran nyakig felhúzott pólóval.

Kantoni piac az egyik kedvenc árusommal

A piacot körülvevő szolgáltató egységeket szintén imádtam a hangulata miatt: bambuszedényben gőzölt húsos és babkrémes gombócokat kínáló kifőzdékben mini műanyagszékeken férfiak ücsörögtek, masszázsszalonok mellett apró boltok sorakoztak elképesztő teaválasztékkal, és ott volt még a fiatalabb korosztály kedvence, a juice-stand jéghideg guava, mangó- és lime-italokkal. A képhez tartozott még az apró erkélyeken tárolt gigászi mennyiségű zöld növény az egyébként is egész évben mélyzöld fákkal tarkított utcákon.

Ahol az ÁNTSZ sikítófrászt kapna

Visszatérve a kályhához két zöldség volt, amit nem kaptam Kantonban: sütőtököt és céklát. Mindkettő nagy kedvencem volt, nemcsak az íze miatt, hanem mert jó kis őszi-téli hangulatot varázsol a konyhába. Ez a hangulat az időjárás jóvoltából egyébként is elmaradt a szubtrópusi Dél-Kínában: november végén enyhült a 33-36 fokos meleg és a hozzájáró 88%-os páratartalom. A leghidegebb a januári 10 fok volt.

Mivel itt az isztambuli piacok roskadoznak a céklától és a sütőtöktől, hirtelen felindulásból készítettem ezt az illat ihlette salátát, amelynek a színe  végképp lenyűgözött – az illat még inkább, mert időhiány miatt egyszerre sütöttem meg a céklát a sütötökkel, úgyhogy a lassan itt is beköszöntő ősz – jelenlegi 20 fokkal – megjelent a konyhámban is.

Hozzávalók:

  • 25 dkg sütőtök
  • 3 fej cékla
  • Maroknyi bébispenót
  • 15 dkg quinoa
  • 2 kanál, apróra morzsolt fetasajt
  • 2 kanál gránátalma
  • 1 kanálnyi tökmag
  • Pici koriander

Öntet:

  • 1 kisebb citrom leve
  • 4 kanál olívaolaj
  • 1 teáskanál mustár
  • 2 teáskanál méz

Miután a konyhát elárasztottam az isteni őszi illatokkal, egy tál aljára leterítettem a bébisóskát, majd a főtt quinoát. Feldaraboltam a céklát és a sóskát, megszórtam egy kis fetasajttal, tökmaggal és gránátalmával. A színvilág összhangja miatt pedig a tetejére tettem egy kis koriandert. Az öntethez összekevertem a fenti alapanyagokat.

Őszi saláta

 

És a végeredmény:

Végeredmény

Cowboy kaviár anyósom recepteskönyvéből

Babsaláta anyósom recepteskönyvéből

Ezt a receptet anyósomtól lestem el, aki az ország közepén, a Biblia-övezetbe eső Nebraska egy 240 fős településén él. Ott, ahol alig látni férfit cowboy-kalap és -csizma nélkül. Ott, ahol cowboy kaviárnak hívják ezt az íz- és színvilágát tekintve is isteni babsalátát.

Nebraska turisztikai hivatala két éve az egységes márka kialakításán és a megfelelő szlogenen ötletelt. Végül kis módosítással maradtak a ’70-es évek óta népszerűségnek örvendő, „Nebraska. The Good Life” mottónál, amely óriástáblákon köszönti az állam határainál az ideérkezőket. De mitől is olyan jó itt az élet? Omaha modern városközpontjában, a pár száz fős kisvárosokban vagy a farmokon élők életstílusa nagyban különbözik, de az értékrend településtől függően áthatja ezt az országrészt.

Az ország szívének is nevezett Közép-Nyugat nemcsak földrajzilag az ország közepe, hanem kulturális értelemben is meghatározó értékrendjével, amely a tisztesség, a kemény munka, a család és a közösség fontosságát hangsúlyozza. Magyarországnál kétszer nagyobb területén alig 2 millióan élnek. Rusztikus kisvárosokat hosszú kilométerek választanak el egymástól, s köztük a lágy dombok és kukoricaföldek sziluettjét csak néha színesítik a mezőkön legelő tehenek, szarvasok vagy lovak.

A járvány miatt idén három hónapot töltöttem egy amerikai kisvárosban Nebraska közepén. Thedfordot a helyiek – a mi szemszögünkből nézve némi eleganciával – kisvárosnak nevezik – a mi fogalmaink szerint inkább kistelepülés: mindössze 240 lakosa van. Mi másfél kilométernyire laktunk a központtól, ahol egy kisbolt, két benzinkút, öt templom, egy jól felszerelt, tágas könyvtár, általános és középiskola, fodrászat, bíróság, egy Cowpoke nevű bár, történelmi múzeum és egy művészeti galéria található. A város határában egy Arrowhead nevű motel áll azonos nevű kávézójával. Nem véletlen a motel „nyílhegy” elnevezése; a férjem még a ’70-es években játék közben is bőven talált itt kőből készült nyílhegyeket, amelyeket az egykori indiánok után maradtak itt.

A hely egyetlen igazi étterme mindig tele van: a helyiek és az átutazók is szívesen járnak ide a steak miatt. S van még egy emblematikus hely, amely szociális szempontból fontos: a benzinkút és annak gyorséttermi része.

A távolság szó itt új értelmet nyer. A legközelebbi mozi jó 100 kilométerre van. Ugyanígy a legközelebbi Tesco-méretű áruház, kórház, sürgősségi osztály is ebben a városban van.

S bár kevesen élnek itt, a közösségi élet annál színesebb. A könyvtárban gyerekprogramok vannak, a nyugdíjas klubban délelőttönként gyűlnek össze az idősebbek, és biliárdoznak, társasjátékot játszanak, és csütörtökönként közös ebédet tartanak.

Az, hogy mennyire jó az élet itt, nyilván az elvárásoktól függ. A helyiek esküsznek a természetközeliségre és a klassz közösségre. Egy biztos, a nyolcéves lányom imád a nyugdíjas klubba járni. És még valami: férfit itt cowboy-kalap és csizma nélkül nem igen látni – talán a férjem az egyetlen kivétel.

Az anyósom receptjei közül szívemhez nőtt a cowboy-kaviár nevű salátára, amit Texas-salátának is neveznek.

 

A salátához:

1 konzerv kukorica

2 féle konzerv bab

1 db nagy fej lilahagyma

2 db piros kaliforniai paprika

2 paradicsom

Pár szál zöldhagyma

1 db avokádó

Koriander (ízlés szerint)

 

Az öntethez:

1 citrom leve

4-5 kanálnyi olívaolaj

1 kis kanál római kömény

1 kis kanál szárított chili paprika

Babsaláta anyósom recepteskönyvéből

Elkészítése: Apróra vágom a salátához valókat, az avokádót pici citromlében megforgatom, hogy ne barnuljon meg. Az öntethez a citrom levét elkeverem az olívaolajjal, hozzáadom a római köményt, a chili paprikát és a sót. Nekem nagy kedvencem lett az első pillanattól fogva az íze és a színei miatt is.

Kipróbáltam