Szegények eledele kicsit másképp: csípős krumpli Kínából

Csípős, mogyorós krumpli

Nagymamámtól hallottam először, hogy a krumpli a szegények eledele: olcsó, sokáig eltartható, laktató. Szerencsére sokféleképpen készíthető, és én minden formában imádom.

Csípős, mogyorós krumpli

Ehhez a rajongásomhoz kellő löketet adtak a nagymamám konyhájában begyűjtött élményeim és az ő isteni finomságai. A ’80-as években hetedhéthatáron túl volt a keto-protein diétákkal együtt a glikémiás index, amely rosszabb sorsot diktál a burgonyának, mint amilyen helyet az egykori téli zöldségkínálat krumpli-répa-hagyma-káposzta kombójában az elfoglalt. Hideg, decemberi délutánokon, miközben a kályhában ropogott a tűz és cinkék falatoztak a madáretetőben, mi a téli konyhának berendezett szobában krumplilángost sütöttünk, szilvalekvárral töltöttük meg a krumplis-lisztes tésztából gyúrt, majd olajon pirított lekvárostáskát,  és nagyon lassan csöpögtetve az olajat készítettük a házi majonézt a krumplisalátához. Azóta sem ettem krumpli alapú lekvárostáskát, és az interneten sem lehet nyomára bukkanni az egykori receptnek.

Receptek jöttek-mentek, de a krumplinak a mai napig nem tudok ellenállni, és ezt a képen látható csípős, mogyorós krumplis étel csak fokozta. Az egymásra találásunk nem volt egyszerű, mert bár hat évet éltünk Kínában, sem Pekingben, sem a déli Kantonban nem volt jellemző a burgonyafogyasztás. Az elképesztően gazdag és változatos zöldségételek között általában csak egy krumplis étel szerepelt a menükön: julienne-re vágott krumpli csípős-savanyú mártásban. Finom volt, de a zöldségek hihetetlen kínálata, a szecsuáni borsos káposzta, amelytől elzsibbad a nyelved, a némi sertúshússal megszórt zöldbab, a roppanósra főtt brokkoli hosszú időre feledtették velem a burgonya iránti rajongásomat.

Kínában nagyon szerettem, hogy minden napra jutott valami meghökkentő, valami szokatlan. A dél-kínai metropolisz, Kanton százemeletes felhőkarcolói mögötti kis sikátorokban, az erkélyekre kiakasztott ruhák és régi biciklik között mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben. Pekingi utcasarkon lepukkant vaslapon a legfinomabb tojásos-csípős palacsinta, a jian bing készült. A nyári melegben a pekingi férfiak közszemlére bocsátották hasukat az állig felhúzott pólójukkal, a kedvenc pekingi piacomon egy nap túróra bukkantam, és egy kantoni mellékutcában szárított csikóhalakat árultak egy műanyagbödönből. Reggelente munkába menet a biciklimről figyeltem azt a 60 év körüli hölgyet, aki minden reggel hátrafele ment. Szépen ápolt parkokban magnóból lejátszott zenére kisebb csoportok keringőztek, mások tornáztak vagy önjelölt operarajongók áriákat énekeltek.

Kantoni sikátor
Sikátor Kantonban
Felhőkarcolók
Kanton a Gyöngy folyó partjáról nézve
Csikóhal műanyagbödönből
Csikóhalárus Kantonban

Ilyen véletlen folytán találtunk rá Kantonban egy második emeleti eldugott étteremre, ahol az ország nyugati részére jellemző ételek szerepeltek a menün. Ez a csípős krumpli olyan finom volt, hogy ragaszkodtam hozzá, hogy a tizedik házassági évfordulónkat ezzel ünnepeljük meg. Az Isztambulban jelenleg érvényes, hétvégi kijárási tilalom miatt sikerült megalkotnom. Valahogy így:

Hozzávalók:

  • 50 dkg krumpli vékony karikákra vágva
  • Öntethez:
    • 1 evőkanál szójaszósz
    • 1 teáskanál cukor
    • 1 teáskanál liszt
    • 3 evőkanál olaj
    • 1 hüvelykujjnyi gyömbér
    • 3 gerezd fokhagyma
  • 1 csípős paprika
  • 15 dkg mogyoró
  • 1 csomag zöldhagyma
  • Koriander

A krumplit 20 percig sütöttem 180 fokon a sütőben, majd megforgattam az öntethez szükséges hozzávalókban. Forró olajon wokban sütöttem ki. Amikor félig kész volt, rádobtam még a mogyorót, hogy egy picit piruljon, majd korianderrel megszórtam. Szezámmagot sajnos lehagytam a tetejéről. Bevallom őszintén, hogy nem sikerült olyan ropogósan elkészíteni, mint amilyen az eredeti volt, úgyhogy még próbálkozom majd vele – a férjem kérésére még a zsibbasztóan csípős szecsuáni borssal is megspékelem majd.

 

 

 

 

 

 

 

 

Kukorica három földrészen

Mexikói kukoricasaláta

Nyíregyháza, ’80-as, ’90-es évek

Gyerekkoromban a kukorica soha nem a főétkezés része volt, hanem nyári snack, uzsonna, sós finomság, ami számomra nagyon jól illeszkedett a hatalmas karéjra vágott dinnyeszeletek közé. Nyíregyháza szélén, tujafákkal övezett keskeny út vezetett fel nagyapám házáig, amelynek udvarán mi, unokák rohangáltunk, fára másztunk, hintáztunk, gumiztunk. A júliusi nagymelegben, mert úgy tűnik, mindig július közepén érkezett a párnapos kánikula, előrehajolva ettük a dinnyét, csorgott végig a leve a karunkon, hogy utána rohanjuk is a kerti csaphoz lemosni azt. Az édes dinnye után jött a sós, főtt kukorica, aztán kezdtem elölről a sort. Talán ekkor szerettem bele az édes-sós kombinációba, amelybe idővel a csípős és a savanyú is nagyon fontos helyet kapott. A kukorica iránti szerelmemhez még háttérdekorációként az udvar másik oldalán a kasban szárított kukoricák látványa is hozzájárulhatott. A sötét, hűvös kas, amely alól néha egy-egy csirke rohant ki, olyan félelmetesnek tűnt gyerekszemmel, hogy a napszínű kukoricák jelentették a biztonságot számomra.

Mexikói kukoricasaláta
Mexikói Street Corn

Aztán a szűkös anyagi keretek közé szorított egyetemi években a kukorica az egyik kedvenc ínyencség lett a parizeres szendvics, és a pörkölttel és sajttal nyakon öntött milánói makaróni mellett. Legjobb barátnőmmel két konzervdoboz kukoricáról leborítottuk a tartósítószerekkel telenyomott folyadékot, és egy piros címkés, kétdecis tejföllel és egy leheletnyi majonézzel nyakon öntöttük. Jobb napokon még mustárral is feldobtuk. Éveken keresztül mindketten rajongtunk érte, és lelki alkalmazkodó képességem fokozására még időnként most is visszanyúlok a szép emlékű majonézes kukoricasalátához.

2012 – Dakar, Szenegál

A lányomat Afrika legnyugatibb pontján, a szenegáli fővárosban, Dakarban vártam. A helyiek olyannyira nem verik nagydobra a terhességet, hogy a férjem egyik kollégája egy nap hatalmas örömmel állított be az irodába, hogy megszületett a fia. Hónapokon át még csak nem is utalt arra, hogy a család bővülni fog. Amint kerekedni kezdtem, elképesztő figyelemmel vettek körbe az emberek: a sarki zöldséges, Madame Josephine mindig a kezembe nyomott plusz egy banánt pour le bébé felkiáltással a gyerekre is gondolva, a sorban előre engedtek, a boltban kihozták a vásárolt árukkal teli táskákat a parkolóig. A helyi babonákból is kaptam jó adaggal; hét hónapos várandósan éppen egy tojást ettem az irodában, amikor a francia tanárom levegő után kapkodva próbálta megakadályozni, hogy a teljes tojást elfogyasszam, ugyanis hiedelmek szerint a baba néma lesz, ha a nő a várandósság alatt tojást eszik. Azt is elmesélték, hogy a babákat nem csiklandozzák, mert szerintük az dadogást okoz. Csukláskor pedig egy megnedvesített cérnaszálat tesznek a gyerek feje búbjára. Lénával a gyerekhordozóban a hasamon a saját bőrömön tanultam meg, hogy a helyiek többek között azért is a hátukra kötve hordják a gyerekeket, mert így megvédik őket a negatív energiáktól.

Ebbe az idillbe azért az imádott kukorica is megtalálta a helyet. Egy fiatal srác minden reggel az irodánk elé tanyázott le egy hatalmas zsákkal. A zsák tele volt friss kukoricával. De nemcsak, hogy friss volt, de olyan finomak, édesek voltak a mélysárga kukoricaszemek, hogy az isteni szőlővel megspékelt fogyasztásával elég hamar terhességi diabéteszt sikerült produkálnom. A szenegáli kollégáim még egy titkot is megosztottak velem: a kukoricát a mikróban készítették el.

Dakari árus

2020 – Kanton, Kína

A street corn kvázi az egyetemi slágersalátánk mexikói verziója: a tejföl mellett a koriander, a csípős paprika, a mexikói sajt és a lime teszik igazán pikánssá ezt az ételt. Május 5-én, a mexikói függetlenség ünnepén találkoztam először ezzel az étellel a kedvenc mexikói éttermünkben. Azt, amit a nyíregyházi udvaron a dinnyével párosítva kipróbáltam, az édes és a sós kombinálását, azt ez az étel másik két ízzel tökélyre fejleszti: a lime-mal a savanyú, a cayenne paprikával pedig a csípős íz kúszik be az édes-sós ízvilágba, amit a leheletnyi sajt, némi tejföl és a friss koriander még pikánsabbá tesz.

Keserédes élménnyel és igen savanyú ábrázattal váltunk el a mexikói étteremtől egy nappal azelőtt, hogy a koronavírus miatt el kellett hagynunk Kantont. Nem tudtuk, hogy valaha még visszamehetünk-e (utólag kiderült, hogy nem). A mindig vendégekkel teli, hangulatos mexikói zenétől hangos étterem üresen kongott, és mintha mindenki elhagyta volna a tömegeket vonzó környéket. Rajtunk kívül csak egy maszkos felszolgáló volt bent, és egy interjút készítő angol nyelvű TV stábja. Ettől még azt a mexikói kukoricasalátát imádom.

Elkészítés:

  • 3 fej kukorica
  • 1 kanálnyi tejföl
  • Feta sajt
  • Fél lime
  • Kiskanálnyi só
  • Fél kiskanálnyi cayenne paprika
  • Friss korianderHozzávalók

A kukoricát megfőzöm, majd a szemeket levágom a csövéről. Összekeverem a tejfölt, a lime levét a sóval és a cayenne paprikával, majd a kukoricához adom. A tetejére friss koriandert és feta sajtot szórok.

Cékla, sütőtök és az imádott kantoni piacom

Végeredmény

Cékla és sütőtök – ez a két zöldség, amit à la nature, egy csipetnyi só nélkül is imádok. Ez az a két zöldség, amelyre csak szerencsés csillagállás idején lehetett bukkanni a kantoni piacon. Azon a piacon, ahova piac-imádóként lelki békém megőrzése érdekében hetente kétszer elbicikliztem. Imádtam a színkavalkádot, a napsárga mangó, a fürtökben lógó licsi, a rózsaszín sárkánygyümölcs, a mélyzöld brokkoli és okrahalom látványát. Döbbenettel figyeltem, hogy a tojást és a húst a 36 fokos melegben is hűtő nélkül tárolják, de hongkongi barátnőm az élő példa rá, hogy ilyen feltételek mellett tárolt hús fogyasztásával is vígan lehet éldegélni lassan négy évtizede, úgyhogy félretettem Európában kialakított közegészségügyi mércémet. Szieszta idején némileg akadályoztatott volt a vásárlás; eladók sora aludt kempingágyakon a fejük felett lógó lapocka vagy csülök alatt – a szaunajellegű melegben a férfiak gyakran nyakig felhúzott pólóval.

Kantoni piac az egyik kedvenc árusommal

A piacot körülvevő szolgáltató egységeket szintén imádtam a hangulata miatt: bambuszedényben gőzölt húsos és babkrémes gombócokat kínáló kifőzdékben mini műanyagszékeken férfiak ücsörögtek, masszázsszalonok mellett apró boltok sorakoztak elképesztő teaválasztékkal, és ott volt még a fiatalabb korosztály kedvence, a juice-stand jéghideg guava, mangó- és lime-italokkal. A képhez tartozott még az apró erkélyeken tárolt gigászi mennyiségű zöld növény az egyébként is egész évben mélyzöld fákkal tarkított utcákon.

Ahol az ÁNTSZ sikítófrászt kapna

Visszatérve a kályhához két zöldség volt, amit nem kaptam Kantonban: sütőtököt és céklát. Mindkettő nagy kedvencem volt, nemcsak az íze miatt, hanem mert jó kis őszi-téli hangulatot varázsol a konyhába. Ez a hangulat az időjárás jóvoltából egyébként is elmaradt a szubtrópusi Dél-Kínában: november végén enyhült a 33-36 fokos meleg és a hozzájáró 88%-os páratartalom. A leghidegebb a januári 10 fok volt.

Mivel itt az isztambuli piacok roskadoznak a céklától és a sütőtöktől, hirtelen felindulásból készítettem ezt az illat ihlette salátát, amelynek a színe  végképp lenyűgözött – az illat még inkább, mert időhiány miatt egyszerre sütöttem meg a céklát a sütötökkel, úgyhogy a lassan itt is beköszöntő ősz – jelenlegi 20 fokkal – megjelent a konyhámban is.

Hozzávalók:

  • 25 dkg sütőtök
  • 3 fej cékla
  • Maroknyi bébispenót
  • 15 dkg quinoa
  • 2 kanál, apróra morzsolt fetasajt
  • 2 kanál gránátalma
  • 1 kanálnyi tökmag
  • Pici koriander

Öntet:

  • 1 kisebb citrom leve
  • 4 kanál olívaolaj
  • 1 teáskanál mustár
  • 2 teáskanál méz

Miután a konyhát elárasztottam az isteni őszi illatokkal, egy tál aljára leterítettem a bébisóskát, majd a főtt quinoát. Feldaraboltam a céklát és a sóskát, megszórtam egy kis fetasajttal, tökmaggal és gránátalmával. A színvilág összhangja miatt pedig a tetejére tettem egy kis koriandert. Az öntethez összekevertem a fenti alapanyagokat.

Őszi saláta

 

És a végeredmény:

Végeredmény

Cowboy kaviár anyósom recepteskönyvéből

Babsaláta anyósom recepteskönyvéből

Ezt a receptet anyósomtól lestem el, aki az ország közepén, a Biblia-övezetbe eső Nebraska egy 240 fős településén él. Ott, ahol alig látni férfit cowboy-kalap és -csizma nélkül. Ott, ahol cowboy kaviárnak hívják ezt az íz- és színvilágát tekintve is isteni babsalátát.

Nebraska turisztikai hivatala két éve az egységes márka kialakításán és a megfelelő szlogenen ötletelt. Végül kis módosítással maradtak a ’70-es évek óta népszerűségnek örvendő, „Nebraska. The Good Life” mottónál, amely óriástáblákon köszönti az állam határainál az ideérkezőket. De mitől is olyan jó itt az élet? Omaha modern városközpontjában, a pár száz fős kisvárosokban vagy a farmokon élők életstílusa nagyban különbözik, de az értékrend településtől függően áthatja ezt az országrészt.

Az ország szívének is nevezett Közép-Nyugat nemcsak földrajzilag az ország közepe, hanem kulturális értelemben is meghatározó értékrendjével, amely a tisztesség, a kemény munka, a család és a közösség fontosságát hangsúlyozza. Magyarországnál kétszer nagyobb területén alig 2 millióan élnek. Rusztikus kisvárosokat hosszú kilométerek választanak el egymástól, s köztük a lágy dombok és kukoricaföldek sziluettjét csak néha színesítik a mezőkön legelő tehenek, szarvasok vagy lovak.

A járvány miatt idén három hónapot töltöttem egy amerikai kisvárosban Nebraska közepén. Thedfordot a helyiek – a mi szemszögünkből nézve némi eleganciával – kisvárosnak nevezik – a mi fogalmaink szerint inkább kistelepülés: mindössze 240 lakosa van. Mi másfél kilométernyire laktunk a központtól, ahol egy kisbolt, két benzinkút, öt templom, egy jól felszerelt, tágas könyvtár, általános és középiskola, fodrászat, bíróság, egy Cowpoke nevű bár, történelmi múzeum és egy művészeti galéria található. A város határában egy Arrowhead nevű motel áll azonos nevű kávézójával. Nem véletlen a motel „nyílhegy” elnevezése; a férjem még a ’70-es években játék közben is bőven talált itt kőből készült nyílhegyeket, amelyeket az egykori indiánok után maradtak itt.

A hely egyetlen igazi étterme mindig tele van: a helyiek és az átutazók is szívesen járnak ide a steak miatt. S van még egy emblematikus hely, amely szociális szempontból fontos: a benzinkút és annak gyorséttermi része.

A távolság szó itt új értelmet nyer. A legközelebbi mozi jó 100 kilométerre van. Ugyanígy a legközelebbi Tesco-méretű áruház, kórház, sürgősségi osztály is ebben a városban van.

S bár kevesen élnek itt, a közösségi élet annál színesebb. A könyvtárban gyerekprogramok vannak, a nyugdíjas klubban délelőttönként gyűlnek össze az idősebbek, és biliárdoznak, társasjátékot játszanak, és csütörtökönként közös ebédet tartanak.

Az, hogy mennyire jó az élet itt, nyilván az elvárásoktól függ. A helyiek esküsznek a természetközeliségre és a klassz közösségre. Egy biztos, a nyolcéves lányom imád a nyugdíjas klubba járni. És még valami: férfit itt cowboy-kalap és csizma nélkül nem igen látni – talán a férjem az egyetlen kivétel.

Az anyósom receptjei közül szívemhez nőtt a cowboy-kaviár nevű salátára, amit Texas-salátának is neveznek.

 

A salátához:

1 konzerv kukorica

2 féle konzerv bab

1 db nagy fej lilahagyma

2 db piros kaliforniai paprika

2 paradicsom

Pár szál zöldhagyma

1 db avokádó

Koriander (ízlés szerint)

 

Az öntethez:

1 citrom leve

4-5 kanálnyi olívaolaj

1 kis kanál római kömény

1 kis kanál szárított chili paprika

Babsaláta anyósom recepteskönyvéből

Elkészítése: Apróra vágom a salátához valókat, az avokádót pici citromlében megforgatom, hogy ne barnuljon meg. Az öntethez a citrom levét elkeverem az olívaolajjal, hozzáadom a római köményt, a chili paprikát és a sót. Nekem nagy kedvencem lett az első pillanattól fogva az íze és a színei miatt is.

Kipróbáltam

Tizenhárom év, négy kontinens – így kezdődtek kalandjaim

Dakari hétköznapok

Tizennégy éve egy meleg júniusi napon a Ráday utca egyik kávézójában ültem a barátommal. Amerikaiként Budapesten dolgozott, és kiküldetésének harmadik éve két hónapon belül lejárt. „Biztos vagy benne, hogy követsz engem, bárhova is kerülök a nagyvilágban?” – tette fel a kérdést, amelyre – utólag nézve mindenképpen rózsaszín felhőkön át és némi vakmerőséggel – vágtam rá a határozott igent. Munkája miatt két-három évente új országba kerül, így abban a nem kifejezetten beszámítható állapotomban láttam magam a Central Parkban sétálni, Róma piacain bazsalikomot vásárolni és Londonban színházba járni.

A valóság ettől lényegesen rusztikusabb, kuszább és kalandosabb lett: önkéntesként dolgoztam egy pekingi gyermekszervezetnél, VIP-vendégeket fogadtam Washington D.C. luxusszállodájában, a lányomat vártam Szenegálban, HR-esként kommunikációs tapasztalatomat hasznosítottam Kínában, teljes állású anya voltam Amerikában, magyart tanítottam lelkes amerikaiaknak, és a Rádió Bézs boszniai tudósítójaként dolgoztam. Közben a hobbijaim a hely adottságaihoz igazodtak: kínaiak százai között bicikliztem Peking utcáin, az elképesztő szenegáli forróság elől a ház hűsében online írásórákra jártam, egykori pekingi gyártelepen lévő galériákban az amerikai graffiti művészetével ismerkedtem, afrikai dob ütemeire mezítláb táncoltam a dakari homokban, a dél-kínai Kantonban a Gyöngy folyó partján futottam reggelenként, Szarajevóban pedig a környező hegyeket jártam. Élményeimről és életformánkról öt éve rendszeresen írok a wmn.hu online magazinnak.

Elsős voltam, amikor padtársam, Hegedűs Jutka egy nagyon szép babával állított be a suliba egy nap. „A világ végéről hozta az apukám” – mondta, és nem is sejtette, hogy ezzel engem hosszú időre gondolkodóba ejtett. Hol a világ vége? Hogy néz ki? Nagy szakadék van a végén? Kik laknak ott? Nem tudtam a választ a kérdésekre, de éreztem, hogy ez csakis valami nagyon idegen, távoli és izgalmas hely lehet. Azóta sok olyan helyen jártam, amely nagyon idegen, távoli és izgalmas volt … olyasmi, mint amilyennek az a hely élt a képzeletemben, ahonnan Jutka apukája hozhatta a csodaszép babát … ilyen helyekről mesélek majd ezen az oldalon.

Dakari hétköznapok
Szenegál, Dakar melletti sziget

Zöldbab és Kung Fu Panda

Szecsuáni zöldbab

Nyíregyháza, ’80-as évek 

A hagyományos zöldbabbal mindig hadilábon álltam. Csak kétféle verzióját ismertem: a kapros zöldbablevest és a szintén kapros főzelék verzióját. Egyáltalán nem voltam válogatós, így a kétféle zöldbabvariáns szerepelt azon kevés ételek között, amelyek zsigeri ellenállást váltottak ki belőlem– egészen pontosan a kapor volt a ludas, amelynek szagával ki lehetett volna kergetni a világból. A felénk, Szabolcsban hosszú paszulynak nevezett zöldbab sem volt zöld, mint a ’90-es években feltűnt valóban mélyzöld, és leginkább vajon párolt párja. De az igazi áttörést és a zöldbabhoz való mély kötődésemet egy kínai zöldbabétel, a gan bian siji dou hozta el nekem. Azóta napi szinten tudnám enni ezt a finomságot.

csípős zöldbab
csípős zöldbab recept

Peking, 2008 augusztus vége

A pekingi olimpia előtt egy hónappal költöztünk a kínai fővárosba. Az akkor majdnem 20 milliós metropolisz nagyban készült az olimpiára: kész állapotban várta a sportolókat az építészeti szempontból nagyon érdekes Madárfészek és a később klasszikus koncertekhez használt, szupermodern üvegkomplexum, a Vízkocka. A városra ereszkedő világvége hangulatot árasztó szürke szmoggal pedig a hatóságok küzdöttek: ezüst-jodidos esőrakétákat lőttek fel, hogy ezzel az esőt ritkán látó Peking felett csapadékot képezzenek, amely majd elmossa a gyárakból érkező légszennyezést. A masszív szmogfelhőtől azonban nem volt ilyen egyszerű megszabadulni.

Madárfészek - Peking 2008
Madárfészek – Peking 2008

A szürkeségbe vesző nagyváros újonnan átadott metróján mentem az uszodába. Életre szóló élmény volt élőben látni Benedek Tibort, Kásás Tamást és a csapatot, magyar zászlóba burkolózva drukkolni a vízilabdacsapatnak, és a felcsendülő Himnuszt hallgatni a kínai tömeg közepén. Ahogy az olimpiát követő pár hét is életre szóló találkozás volt Pekinggel és a kínai konyhával: főzőtanfolyamra jártam a 13-14. században épült, szürketéglás sikátorokban, a hutongokban. Ott tanultam ezt a szecsuáni borssal készült, csípős zöldbab receptet, amely a zöldbabbal való kapcsolatom gyors metamorfózisához vezetett. Ahogy azt is, hogy egy háztartásban elegendő egy kés: de az nagy és széles legyen – ahogy Kung Fu panda mondta.

Recept:

  • ½ kg zöldbab
  • 15 dkg apróra vágott csirkehús, de ez darált sertéshússal kiváltható
  • 3 db fokhagyma
  • kiskanálnyi gyömbér
  • kiskanálnyi szecsuáni bors – Ez az étel lelke, amitől ugyan zsibbad a száj és a nyelv, és ha az első furcsa érzést megszokod, akkor életre szóló szerelem lesz. Ezt garantálhatom!
  • Szárított csípős paprika
  • Szójaolaj
  • Olaj

Kis olajon, közepes lángon átsütöm a zöldbabot, hogy éppen kész legyen, majd félreteszem. Magas lángon olajon megfuttatom a fokhagymát, gyömbért, a csípős paprikát, hozzáadom a húst, megszórom szecsuáni borssal, és egy kis szójaolajjal. Amikor a hús átsült, hozzáadom a zöldbabot, és annyira sütöm még, hogy mélybarna legyen a bab középső része. A kínaiak köretként a rizsre vagy sok zöldséggel készült húsételre esküsznek.